Park /Optional bias/

-Mondhatok valamit?-szorosan magához húzott és átölelt. Kezei hátamon és derekamon pihentek. Egy darabig nem mondott semmit, csak így álltunk. Gyönyörű őszi nap volt. A parkban sétáltunk, kéz a kézben. Nagyon boldog voltam. Talán azt volt eddig életem legboldogabb napja. Már két hónapja jártunk. Büszkén fölvállaltuk kapcsolatunkat. Tényleg egy gerlepár voltunk.

Picit elhúzódott tőlem, megfogta államat, mélyen a szemembe nézett, majd így szólt:

-Szeretlek! Örökké veled akarok lenni!-elmosolyodott, várta a reakciómat. Nem tudtam megszólalni. Nem gondoltam, hogy Ő fogja hamarabb kimondani, ráadásul pont ezen a napon. Még szorosabban magadhoz öleltem, arcomat beletemettem mellkasába. Akaratlanul is könnyfátyol lepte el szemeimet. Ennél boldogabb jelen pillanatban nem is lehettem volna.

-Köszönöm-feleltem szipogva pár perc után. Hátánál megmarkoltam pólóját és belecsókoltam a nyakába, majd édesen ajkaimra tette sajátját és megcsókolt. Legszebb csókom volt.

Hiányzol. Üres mellettem az ágy. Gyakran fölkelek az éjszaka közepén Téged keresve. De nem talállak. Mert nem vagy itt. Mondd miért? Azt mondtad örökké velem leszel. Mégis elmentél és csak úgy eltűntél. Megértem a katonaságot, de miért kellett eltűnnöd? Miért játszottál a tűzzel? Én nem számítottam akkor Neked? Miért nem adsz magadról hírt? Valami apró jelet. Nem érezlek magam mellett, ez kikészít. Nem hozod a reggeli kávémat az ágyba. Nem kapok Jó reggelt és Jó éjt csókot. Nem tart senki a karjaiban.

Az első naptól kezdve visszaszámoltam, mikor láthatlak újra. De Te elrontottad. Mindent elrontottál! Tehát, mikor elmentél, az tényleg búcsúcsók volt…nem hittem volna.

Számomra csak Te léteztél és létezel még most is! Még bízom benned. De meddig? Már két év eltelt. Miért nem vagy még itt? Miért nem vagy még mellettem? Át akarlak ölelni! Érezni akarom az illatodat! Érezni akarlak Téged! Téged, senki mást!

Nélküled még a sütemény se édes, a sós nem sós és a víznek is furcsa íze van. Úgy érzem, mintha megállt volna körülöttem az idő. Semmi sem változik, még szomorúságom és szerelmem sem. Semmi.

Azt mondtad vigyázni fogsz rám. Bárhol is legyél, mindig érezni foglak Téged. Akkor most miért nem vigyázol rám? Miért nem érezlek? Csak egy apró fuvallatot, bármi, amitől újra magam mellett érezhetlek. De nem sikerül. A fényképed a falon… Mintha már nem mosolyognál, mintha nem is Te lennél, hanem egy idegen. Veled együtt Én is elvesztem. Nem találom a helyem, még itthon sem. Tudod, a minap kisétáltam a parkba, ahol először kimondtad a bűvös szót. Azt hittem ez a csöpp szó mindent képes megváltoztatni. Változtatott is. De milyen irányban? Nem így gondoltam a változást. Leültem a padunkra és csak vártam. Vártam, hátha felbukkansz és meglepsz valamivel. De nem. Te nem jöttél. Csak ültem, közben rápillantottam a gyűrűs ujjamra. Elgondolkoztam. Férjhez megyek Én valaha is? Te lettél volna az az ember, aki szerettem volna, hogy megtegye ezt, de így…

Én hinni akarom, nem én HISZEM, hogy visszatérsz. A szíved vissza fog húzni. Bárhol is legyél, bármit is csinálj, itt leszel újra velem. Nem számít, mennyit kell most már várnom. Nem fogok többet sírni. Várni fogok. Élem tovább a kis hétköznapi életemet. Ezt a két évet most mélyen el fogom temetni magamban. Újult erővel kezdek neki mindennek. Erős leszek!

Eltelt a következő év is.

Majd még hat hónap.

Közeledett a szülinapom. A napján elmentem ismét abba a kis parkba. Leültem a padunkra. Sütit is vittem magammal. A kedvenc sütinket. Üldögéltem, eszegettem a sütimet, majd elkezdtem dúdolgatni is. Teljesen elvarázsolódtam. Egyszer csak egy nagyon édes kiskutya szaladt hozzám. Leült elém, fejét kicsit oldalra billentette és csak nézett rám. Póráz volt rajta. Megfogtam póráza végét, gondoltam csak elszakadt valakitől. Egy másik padhoz vezetett. Ült ott valaki. Háttal ült, nem láttam az arcát, de egy férfi volt. Majd a kutyus az utolsó pillanatban odarohant a férfihez. Mikor fölállt ismerős illat csapta meg orromat. Egy darabig csak ott állt és nem csinált semmit. Nem mertem közelebb menni vagy nem is akartam. Lábaim nem akartak mozdulni. Lassan megfordult… Elkezdtem remegni, ahogy arcára pillantottam. Szívem olyan hevesen dobogott, mint még soha. Táskámat és a sütis zacskót leejtettem kezemből, majd lábam hirtelen megindult. Éppen felé tartottam. Ő volt az. Visszajött, és most újra találkozunk. Kitárta karjait. Beleomoltam ölébe. Szorosan magához ölelt. Megmarkoltam pulcsiját. Arcomat beletemettem mellkasába. Patakokban potyogtak könnyeim.

-Te..te vagy az! Visszajöttél! Épségben vagy!-Ő is sírt. Még mindig remegtem, mint a magányos cédrus. Egy dolgot leszámítva: nem voltam magányos!

-Örökké Veled leszek! Már akkor megmondtam Neked, és ezen semmi sem változtathat. Szeretlek! Boldog Születésnapot!-mondta és megcsókolt. Hosszú, szenvedélyes és erőteljes csók volt. Mindent beletettetünk abba a csókba.

-Kérdezhetek valamit?-ugyanabban a parkban. Ismét egy jeles alkalomkor. Feltett egy kérdést. Bólintottam. Még mindig öleltem.

-Leszel a feleségem?