Rohanás... /optional bias/

"hisz szerelmünk örökké tart, ugye?" 

Ülök az ablaknál, bámulok kifelé, nézem, ahogy az őszi levelek hullnak lefelé. Gondolataim háborognak, messze szállnak. Autók és emberek jönnek-mennek, néha megpihennek. Mindenki siet. Miért? Hova ez a nagy rohanás? Egy percre sem állnak meg. Elmennek egymás mellett ismeretlenül, fantomként. Ha picit is jobban figyelnének környezetükre, nem is gondolnák, mi történhetne velük.

Emlékszem. A pillanatra mikor találkoztunk. Szinte villámcsapásként csöppentél unalmas kis életembe, s mindent megváltoztattál. Ilyen határtalan boldogságot még nem éreztem senkivel. Nap, mint nap szerettem beléd egyre jobban. Nem is hittem el, hogy lehet így szeretni. S Te is viszonoztad szerelmem, és figyeltél rám. Melletted még csak eszembe se jutott a szomorúság gondolata. Teljesen rabul ejtettél. Elloptad a szívem. Összes együtt töltött pillanatunkat mélyen eltemettem szívemben. Örökké emlékezni fogok rá. Hozzám írt leveleidet kincsként őrzöm egy titkos helyen.

Boldogság. Szeretet. Szerelem. Bizalom. Ezeket Te ismertetted meg velem. Nem hittem el, hogy ilyen ember létezhet a világon. És, hogy pont én voltam az a szerencsés, akit megtaláltál…

És most? Mi maradt? Üresség. Az emlékek, amelyeket magad után hagytál… Emlékek, közös pillanataink, melyeket szívemből kitörölni nem lehet. Miért? Miért pont Te? Az élet igazságtalan. Mindig az ártatlan bűnhődik. Elhagytál…Nem! Elvettek tőlem Téged! Rohanás…semmit sem old meg. Inkább késsünk 5 percet, minthogy ilyen vége legyen… Azzal, hogy elvettek tőlem csak nagyobb a fájdalom, és ez a fájdalom egyre erősebb lesz minden alkalommal, mikor megkapom a kérdést: „Anyuci! Az apuci mikor jön haza?” Hogyan mondjam el neki? Hogyan tudnám elmondani, hogy többé nem jössz haza… Megszakadna a szívem. Milyen egyszerű lenne minden, ha én is… De nem lehet, erre még csak gondolnom sem szabad, hisz itt van Ő, a gyönyörű kislányunk. Akárhányszor ránézek a sírás kerülget. Előtte nem sírhatok. Lefekvés előtt felidézem mosolyod, arra várva, hogy csengő hangod ébresszen másnap, mikor a fülembe súgod: „Kicsim ébresztő! Egy újabb gyönyörű napra ébredtünk.” De ez már nem lesz ugyanaz. Semmi nem lesz olyan, mint volt. Ismét változik az életem, de egyáltalán nem így akartam.

Rohanás… 

Véletlen? /IlHoon/

Fölszálltam a buszra. Nem érdekelt semmi. Magam mögött akarom hagyni a múltat. Leültem egy üres helyre, pont az ablak mellé. Fülhallgatómat beletettem fülembe és csak bámultam kifelé az ablakon. Milyen jó, hogy egyetemre megyek. Legalább másik városban leszek. Távol mindentől. Távol a gondoktól. Távol Tőle… Megbántott. Bíztam benne. Hogy tudok majd ezek után újra megbízni bárkiben is? Egy biztos: nem mostanában. A fák csak úgy szaladtak, ahogy elhaladt mellettük a busz. Suhanásukkal gondolataim is messze szálltak. Belemerültem a zenébe is. Az ablaknál könyököltem, megtámasztottam fejem. Merengve néztem a tájat. Észre se vettem mikor elaludtam. Arra keltem, hogy megáll a busz.

Kollégium. Hűűű, de jól néz ki. Sokkal rosszabbra számítottam. Ketten leszünk egy szobában. Ez olyan, mint az amerikai filmekben vagy sorozatokban. Csak ez jobb. Gyorsan kipakoltam a cuccaimat. Szobatársam még nem érkezett meg. Addig körülnézek kicsit az egyetem területén. Milyen jó, hogy minden egy helyen van. Nagyon nagy az egész komplexum. Remélem, nem fogok eltévedni. J Olyan két óra sétálgatás után visszamentem szobámba. Elég érdekes meglepetés fogadott.

A szobába belépve megpillantottam szobatársamat, de nem olyan ember volt, akire számítottam, ugyanis egy srác állt az ágynál.

-Öhm szia. Szerintem rossz helyen vagy!-mondtam neki.

-Szia~!-köszönt széles mosollyal. Nem ez a 327-es szoba?-kérdezte.

-De, ez az.

-Akkor nem vagyok rossz helyen.

-Micsoda? De hisz, én is ide lettem osztva!-néztem elkerekedett szemekkel.

-Én is. Most akkor mi legyen?

-Meg kellene kérdezni valakit. Mondjuk a portán vagy nem tudom-mondtam.

-Rendben, gyere menjünk!-mondta. Elkapta a kezem és maga után húzott. Hamar találtunk is egy illetékest, aki segíteni tudott az ügyben.

-Sajnálom srácok, valamit összekeverhettünk a szobabeosztásoknál. Megpróbálunk kiokoskodni valamit, addig megfértek egymás mellett?

-Persze!-vágta rá egyből mosolyogva a srác. Állandóan csak mosolyog? És hogy tudnék meglenni egy idegen sráccal egy szobában?? o.o Ezt még ő sem gondolhatja komolyan… Áh, de olyan aranyos… Nem, nem bízhatok a szép mosolyokban! Nem dőlhetek be újra minden szépnek és jónak.

-Rendben, legyen-mondtam beletörődve.

-Remek. Megpróbálom minél előbb orvosolni a dolgot.

Visszamentünk a szobába. Leültem az ágyra, megtámasztottam hátam a falnál, elővettem egyik könyvemet és elkezdtem olvasni. A fiú addig pakolgatott. Olyan negyed óra múlva észbe kapott:

-Úúú, én még be se mutatkoztam neked! IlHoon vagyok~!-mosolygott. Már megint mosolyog. Sose fogom megszokni. Én is bemutatkoztam neki, majd folytattam tovább az olvasást.

-Figyu, te nem vagy éhes?-kérdezte.

-Most, hogy mondod, de, egy kicsit igen.

-Szétnézünk a városban? Keresni kéne valami jó kajáldát. Vagy mit ennél szívesen?

-Hmm, nem is tudom. Talán pizzát!-feleltem.

-Remek. Akkor menjünk pizzázni!

Elindultunk. Kicsit fölfedeztük a város egyetemhez közelebbi részét. Beültünk egy hangulatos kis helyre, kiválasztottuk a pizzákat, és vártunk. Addig szinte csak IlHoon beszélt. Annyi mindenről tud beszélni, hogy hihetetlen. De jól is esett, így legalább elterelte a nem odaillő gondolataimat. Mint kiderült, csoporttársak is leszünk, legalább már van egy ismerős. Ahogy megkaptuk a pizzánkat, ismerős hang ütötte meg fülemet. Csak ezt ne! Bárkit, csak őt ne!

-Nocsak-nocsak kit látnak szemeim. Látom már kiheverted a dolgot, ha máris pasizol.

-Neked is szia-mondtam lenézően. És nem pasizom, IlHoon a csoporttársam és egy barát. Hál’istennek miattad nem tudok úgy bízni az emberekben, mint régen…-mondtam a végét már magamban.

-Barát…pff na persze.

-Már elnézést, de mi jogon jössz ide és zavarod meg a beszélgetésünket?-szólt közbe IlHoon.

-Hát nem mehetek oda egy régi ismerőshöz üdvözölni őt?

-De. De nem ilyen stílusban. Úgyhogy megkérnélek szépen: kopj le!-mondta IlHoon. Csöppet kerestem az állam a földön. Nem hittem volna, hogy visszaszól neki. Közben dühömet próbáltam leplezni. Nem hiszem el, hogy még itt is ezzel a marhával kellett találkoznom. Azt gondoltam, ha eljövök otthonról nem látom már többet. Erre fel, még egy napja se vagyok itt és tessék, ő a második ember… Pedig már kezdtem elfelejteni a dolgokat. Nagy elgondolkodásomban észre se vettem, hogy közben el is ment.

-Figyelsz rám?!-hallom IlHoon hangját.

-Jaj, ne haragudj, elgondolkodtam.

-Azt veszem észre. Együnk inkább, mert kihűl a pizza!

-Rendben.

Jóízűen megettük pizzáinkat, bár nekem kicsit nehézkesebben ment, mint neki, de végül csak sikerült. Közben beszélgettünk, nevetgéltünk. Hihetetlen, hogy egyből el tudta terelni a figyelmem és fölvidított. Olyan kis bolond.

Visszafelé még elmentünk a parkba a tóhoz. Már Nap is kezdett lemenni. Gyönyörű volt. IlHoon fotózgatott párat. Csináltunk 1-2 bolondos képet is. Szeretem az őszt. Minden szép színes, a tarka levelek belepik a földet, a járdákat. Olyan megnyugtató és idilli az egész. Utána visszaballagtunk a koliba. Nem is volt rossz első nap itt, kíváncsian várom a többit. A közös esténk se volt rossz, leszámítva azt, hogy ez a kis bolond kisgatyában flangált a szobában. Nem tudtam nem vállaira, mellkasára figyelni. Látszott rajta, hogy figyel a testére, kondizni is jár, de nem az a kigyúrt nagyon izmos alkata van. Meg kell mondjam tetszetős. Aish, de hol jár az eszem? Csak őt figyelem. Nem lesz ez így jó. Nem akarok ugyanabba a hibába esni. Mégis, a mosolya, a szemei olyan igézőek.

Másnap korán kellett kelnünk. IlHoon-t alig bírtam kirugdosni az ágyból. Ez van, ha későn fekszel és korán kell kelned. Szegény elég kómás volt egész délelőtt. De ahogy kikelt az ágyból, a kis kócos fejével…hát menten a nyakába borultam volna. Még egy ilyen édes és egyben dögös sráccal nem találkoztam eddig. De nem hiszem el, hogy már megint a külsőjébe zúgok bele egy srácnak… Nem, nem!! Térj észhez! Előbb meg kell ismerni, és csak utána akcióba lépni. J

Eltelt 2-3 nap, és a szobabeosztás még mindig nem volt megoldva. Nem hiszem el, hogy így maradtunk ki ketten…de igazából kezdem megszokni, így jobban meg tudjuk ismerni a másikat. Eltelt az első hét. Ekkor jött az az emberke, akivel beszéltünk még az elején, és azt mondta, nem tudja megoldani. Mivel csak kétágyas szobák vannak, és mi maradtunk ki.

Teltek-múltak a hetek, már teljesen megszoktuk egymást, az öltözéssel se volt gond. Közben jó barátságokat kötöttünk a többi emberrel a szintünkön, próbáltunk mi is benne lenni a kemény magban. Nem egyszer szegezték nekem a kérdést, hogy mi együtt vagyunk-e IlHoonnal. Nemleges válaszom hallatán néha megdöbbent arcok köszöntek vissza.

Eltelt 4 hónap, kezdődik  a vizsgaidőszak. Az összhang tökéletes volt kettőnk között. Legtöbbször együtt is tanultunk. Volt, hogy éjszakába nyúlóan tanultunk egy-egy vizsgára. Tartottuk egymásban a lelket. És az volt a legjobb, hogy tudtunk egymásnak segíteni.

Egyik este az egyik legnehezebb vizsgára készültünk. Én már a sírógörcs határán voltam, mert egyszerűen nem maradt meg a fejemben az anyag, amit tanultam. Olvastam a jegyzetet és nem fogtam fel. Már-már ott voltam, hogy én hagyom a fenébe az egészet, majd megbukok belőle, max megyek még egyszer. De IlHoon tett róla, hogy felvidítson. Csinált nekem és magának 1-1 bögre forró csokit. Elvette tőlem a könyvet, letette elém az asztalra a bögréket és lágyan átölelt.

-Pihenj kicsit-suttogta a fülembe. Hangjától és érintésétől a hideg futott végig rajtam. Teljesen beleborzongtam. Csináltam egy kis forró csokit, ez majd segít-mondta.

-Köszönöm, aranyos vagy-mondtam. Megint mosolyog…nem hiszem el. Mindjárt leolvadok a székről. És azok a szemek. *-* Leült mellém a másik székre, és elkezdtük kortyolgatni a forró italt. Nagyon jól esett, és úgy éreztem visszahozza jókedvemet.

-Nah, jobb?

-Igen. A csoki bármikor jöhet-mosolyodtam el.

-Ez az. Ezt akartam elérni, hogy mosolyogj!

-Sikerült is.

Kortyolgattam tovább italomat, közben Ő végig engem nézett. Közelebb is húzódott. Elkezdte simogatni a kezemet. Rápillantottam. Tekintetünk találkozott. Pár másodpercig csak néztük egymást. Közeledett felém. Félénken hajoltam én is hozzá, majd megálltam.

-Annyira szeretném. Szabad?-Engedélyt kér, hogy megcsókolhasson? Istenem, ilyen pasi tuti nem létezik!

-Igen, neked szabad-elmosolyodtam megint. Huncut mosoly ült ki az ő arcára is, végül még közelebb hajolt és ajkaink összeértek. Csókja édes volt. Még a csokinál is édesebb. Azt akartam, hogy örökké tartson ez a pillanat. Teljesen megszűnt számomra a világ. Végre. Régen nem éreztem ilyet. Sőt, szerintem még sosem éreztem ilyet. De nem akarom, hogy újra fájjon. Nem akarok csalódni. Elkezdtem félni a szerelemtől. Közben lecsordult egy könnycsepp végig az arcomon.

-Mi a baj?-kérdezte, és elhúzódott kicsit.

-Én csak… nem akarom, hogy megint fájjon. Nem egyszer jártam már úgy, hogy eleinte minden szép és jó volt, végül kibújt a szög a zsákból.

-Én nem foglak megbántani. Nem vagyok olyan, mint egyes srácok. Egyszerűen csak szeretnélek szeretni, minden tökéletesség és teljesség nélkül. Csak boldogságot szeretnék Neked is és magamnak is. Ha pedig valami olyat tennék, vágj fejbe nyugodtan! :D Rendben? Megpróbáljuk együtt?

-Rendben-elmosolyodtam. Igen, próbáljuk.

Igent mondtam. Nem tudom még megítélni, hogy jó döntést hoztam-e. Majd az idő múlásával kiderül. Addig is? Még több ehhez hasonló este vár ránk, lehetőleg több csókkal és vidámsággal. J