Rohanás... /optional bias/

"hisz szerelmünk örökké tart, ugye?" 

Ülök az ablaknál, bámulok kifelé, nézem, ahogy az őszi levelek hullnak lefelé. Gondolataim háborognak, messze szállnak. Autók és emberek jönnek-mennek, néha megpihennek. Mindenki siet. Miért? Hova ez a nagy rohanás? Egy percre sem állnak meg. Elmennek egymás mellett ismeretlenül, fantomként. Ha picit is jobban figyelnének környezetükre, nem is gondolnák, mi történhetne velük.

Emlékszem. A pillanatra mikor találkoztunk. Szinte villámcsapásként csöppentél unalmas kis életembe, s mindent megváltoztattál. Ilyen határtalan boldogságot még nem éreztem senkivel. Nap, mint nap szerettem beléd egyre jobban. Nem is hittem el, hogy lehet így szeretni. S Te is viszonoztad szerelmem, és figyeltél rám. Melletted még csak eszembe se jutott a szomorúság gondolata. Teljesen rabul ejtettél. Elloptad a szívem. Összes együtt töltött pillanatunkat mélyen eltemettem szívemben. Örökké emlékezni fogok rá. Hozzám írt leveleidet kincsként őrzöm egy titkos helyen.

Boldogság. Szeretet. Szerelem. Bizalom. Ezeket Te ismertetted meg velem. Nem hittem el, hogy ilyen ember létezhet a világon. És, hogy pont én voltam az a szerencsés, akit megtaláltál…

És most? Mi maradt? Üresség. Az emlékek, amelyeket magad után hagytál… Emlékek, közös pillanataink, melyeket szívemből kitörölni nem lehet. Miért? Miért pont Te? Az élet igazságtalan. Mindig az ártatlan bűnhődik. Elhagytál…Nem! Elvettek tőlem Téged! Rohanás…semmit sem old meg. Inkább késsünk 5 percet, minthogy ilyen vége legyen… Azzal, hogy elvettek tőlem csak nagyobb a fájdalom, és ez a fájdalom egyre erősebb lesz minden alkalommal, mikor megkapom a kérdést: „Anyuci! Az apuci mikor jön haza?” Hogyan mondjam el neki? Hogyan tudnám elmondani, hogy többé nem jössz haza… Megszakadna a szívem. Milyen egyszerű lenne minden, ha én is… De nem lehet, erre még csak gondolnom sem szabad, hisz itt van Ő, a gyönyörű kislányunk. Akárhányszor ránézek a sírás kerülget. Előtte nem sírhatok. Lefekvés előtt felidézem mosolyod, arra várva, hogy csengő hangod ébresszen másnap, mikor a fülembe súgod: „Kicsim ébresztő! Egy újabb gyönyörű napra ébredtünk.” De ez már nem lesz ugyanaz. Semmi nem lesz olyan, mint volt. Ismét változik az életem, de egyáltalán nem így akartam.

Rohanás… 

Véletlen? /IlHoon/

Fölszálltam a buszra. Nem érdekelt semmi. Magam mögött akarom hagyni a múltat. Leültem egy üres helyre, pont az ablak mellé. Fülhallgatómat beletettem fülembe és csak bámultam kifelé az ablakon. Milyen jó, hogy egyetemre megyek. Legalább másik városban leszek. Távol mindentől. Távol a gondoktól. Távol Tőle… Megbántott. Bíztam benne. Hogy tudok majd ezek után újra megbízni bárkiben is? Egy biztos: nem mostanában. A fák csak úgy szaladtak, ahogy elhaladt mellettük a busz. Suhanásukkal gondolataim is messze szálltak. Belemerültem a zenébe is. Az ablaknál könyököltem, megtámasztottam fejem. Merengve néztem a tájat. Észre se vettem mikor elaludtam. Arra keltem, hogy megáll a busz.

Kollégium. Hűűű, de jól néz ki. Sokkal rosszabbra számítottam. Ketten leszünk egy szobában. Ez olyan, mint az amerikai filmekben vagy sorozatokban. Csak ez jobb. Gyorsan kipakoltam a cuccaimat. Szobatársam még nem érkezett meg. Addig körülnézek kicsit az egyetem területén. Milyen jó, hogy minden egy helyen van. Nagyon nagy az egész komplexum. Remélem, nem fogok eltévedni. J Olyan két óra sétálgatás után visszamentem szobámba. Elég érdekes meglepetés fogadott.

A szobába belépve megpillantottam szobatársamat, de nem olyan ember volt, akire számítottam, ugyanis egy srác állt az ágynál.

-Öhm szia. Szerintem rossz helyen vagy!-mondtam neki.

-Szia~!-köszönt széles mosollyal. Nem ez a 327-es szoba?-kérdezte.

-De, ez az.

-Akkor nem vagyok rossz helyen.

-Micsoda? De hisz, én is ide lettem osztva!-néztem elkerekedett szemekkel.

-Én is. Most akkor mi legyen?

-Meg kellene kérdezni valakit. Mondjuk a portán vagy nem tudom-mondtam.

-Rendben, gyere menjünk!-mondta. Elkapta a kezem és maga után húzott. Hamar találtunk is egy illetékest, aki segíteni tudott az ügyben.

-Sajnálom srácok, valamit összekeverhettünk a szobabeosztásoknál. Megpróbálunk kiokoskodni valamit, addig megfértek egymás mellett?

-Persze!-vágta rá egyből mosolyogva a srác. Állandóan csak mosolyog? És hogy tudnék meglenni egy idegen sráccal egy szobában?? o.o Ezt még ő sem gondolhatja komolyan… Áh, de olyan aranyos… Nem, nem bízhatok a szép mosolyokban! Nem dőlhetek be újra minden szépnek és jónak.

-Rendben, legyen-mondtam beletörődve.

-Remek. Megpróbálom minél előbb orvosolni a dolgot.

Visszamentünk a szobába. Leültem az ágyra, megtámasztottam hátam a falnál, elővettem egyik könyvemet és elkezdtem olvasni. A fiú addig pakolgatott. Olyan negyed óra múlva észbe kapott:

-Úúú, én még be se mutatkoztam neked! IlHoon vagyok~!-mosolygott. Már megint mosolyog. Sose fogom megszokni. Én is bemutatkoztam neki, majd folytattam tovább az olvasást.

-Figyu, te nem vagy éhes?-kérdezte.

-Most, hogy mondod, de, egy kicsit igen.

-Szétnézünk a városban? Keresni kéne valami jó kajáldát. Vagy mit ennél szívesen?

-Hmm, nem is tudom. Talán pizzát!-feleltem.

-Remek. Akkor menjünk pizzázni!

Elindultunk. Kicsit fölfedeztük a város egyetemhez közelebbi részét. Beültünk egy hangulatos kis helyre, kiválasztottuk a pizzákat, és vártunk. Addig szinte csak IlHoon beszélt. Annyi mindenről tud beszélni, hogy hihetetlen. De jól is esett, így legalább elterelte a nem odaillő gondolataimat. Mint kiderült, csoporttársak is leszünk, legalább már van egy ismerős. Ahogy megkaptuk a pizzánkat, ismerős hang ütötte meg fülemet. Csak ezt ne! Bárkit, csak őt ne!

-Nocsak-nocsak kit látnak szemeim. Látom már kiheverted a dolgot, ha máris pasizol.

-Neked is szia-mondtam lenézően. És nem pasizom, IlHoon a csoporttársam és egy barát. Hál’istennek miattad nem tudok úgy bízni az emberekben, mint régen…-mondtam a végét már magamban.

-Barát…pff na persze.

-Már elnézést, de mi jogon jössz ide és zavarod meg a beszélgetésünket?-szólt közbe IlHoon.

-Hát nem mehetek oda egy régi ismerőshöz üdvözölni őt?

-De. De nem ilyen stílusban. Úgyhogy megkérnélek szépen: kopj le!-mondta IlHoon. Csöppet kerestem az állam a földön. Nem hittem volna, hogy visszaszól neki. Közben dühömet próbáltam leplezni. Nem hiszem el, hogy még itt is ezzel a marhával kellett találkoznom. Azt gondoltam, ha eljövök otthonról nem látom már többet. Erre fel, még egy napja se vagyok itt és tessék, ő a második ember… Pedig már kezdtem elfelejteni a dolgokat. Nagy elgondolkodásomban észre se vettem, hogy közben el is ment.

-Figyelsz rám?!-hallom IlHoon hangját.

-Jaj, ne haragudj, elgondolkodtam.

-Azt veszem észre. Együnk inkább, mert kihűl a pizza!

-Rendben.

Jóízűen megettük pizzáinkat, bár nekem kicsit nehézkesebben ment, mint neki, de végül csak sikerült. Közben beszélgettünk, nevetgéltünk. Hihetetlen, hogy egyből el tudta terelni a figyelmem és fölvidított. Olyan kis bolond.

Visszafelé még elmentünk a parkba a tóhoz. Már Nap is kezdett lemenni. Gyönyörű volt. IlHoon fotózgatott párat. Csináltunk 1-2 bolondos képet is. Szeretem az őszt. Minden szép színes, a tarka levelek belepik a földet, a járdákat. Olyan megnyugtató és idilli az egész. Utána visszaballagtunk a koliba. Nem is volt rossz első nap itt, kíváncsian várom a többit. A közös esténk se volt rossz, leszámítva azt, hogy ez a kis bolond kisgatyában flangált a szobában. Nem tudtam nem vállaira, mellkasára figyelni. Látszott rajta, hogy figyel a testére, kondizni is jár, de nem az a kigyúrt nagyon izmos alkata van. Meg kell mondjam tetszetős. Aish, de hol jár az eszem? Csak őt figyelem. Nem lesz ez így jó. Nem akarok ugyanabba a hibába esni. Mégis, a mosolya, a szemei olyan igézőek.

Másnap korán kellett kelnünk. IlHoon-t alig bírtam kirugdosni az ágyból. Ez van, ha későn fekszel és korán kell kelned. Szegény elég kómás volt egész délelőtt. De ahogy kikelt az ágyból, a kis kócos fejével…hát menten a nyakába borultam volna. Még egy ilyen édes és egyben dögös sráccal nem találkoztam eddig. De nem hiszem el, hogy már megint a külsőjébe zúgok bele egy srácnak… Nem, nem!! Térj észhez! Előbb meg kell ismerni, és csak utána akcióba lépni. J

Eltelt 2-3 nap, és a szobabeosztás még mindig nem volt megoldva. Nem hiszem el, hogy így maradtunk ki ketten…de igazából kezdem megszokni, így jobban meg tudjuk ismerni a másikat. Eltelt az első hét. Ekkor jött az az emberke, akivel beszéltünk még az elején, és azt mondta, nem tudja megoldani. Mivel csak kétágyas szobák vannak, és mi maradtunk ki.

Teltek-múltak a hetek, már teljesen megszoktuk egymást, az öltözéssel se volt gond. Közben jó barátságokat kötöttünk a többi emberrel a szintünkön, próbáltunk mi is benne lenni a kemény magban. Nem egyszer szegezték nekem a kérdést, hogy mi együtt vagyunk-e IlHoonnal. Nemleges válaszom hallatán néha megdöbbent arcok köszöntek vissza.

Eltelt 4 hónap, kezdődik  a vizsgaidőszak. Az összhang tökéletes volt kettőnk között. Legtöbbször együtt is tanultunk. Volt, hogy éjszakába nyúlóan tanultunk egy-egy vizsgára. Tartottuk egymásban a lelket. És az volt a legjobb, hogy tudtunk egymásnak segíteni.

Egyik este az egyik legnehezebb vizsgára készültünk. Én már a sírógörcs határán voltam, mert egyszerűen nem maradt meg a fejemben az anyag, amit tanultam. Olvastam a jegyzetet és nem fogtam fel. Már-már ott voltam, hogy én hagyom a fenébe az egészet, majd megbukok belőle, max megyek még egyszer. De IlHoon tett róla, hogy felvidítson. Csinált nekem és magának 1-1 bögre forró csokit. Elvette tőlem a könyvet, letette elém az asztalra a bögréket és lágyan átölelt.

-Pihenj kicsit-suttogta a fülembe. Hangjától és érintésétől a hideg futott végig rajtam. Teljesen beleborzongtam. Csináltam egy kis forró csokit, ez majd segít-mondta.

-Köszönöm, aranyos vagy-mondtam. Megint mosolyog…nem hiszem el. Mindjárt leolvadok a székről. És azok a szemek. *-* Leült mellém a másik székre, és elkezdtük kortyolgatni a forró italt. Nagyon jól esett, és úgy éreztem visszahozza jókedvemet.

-Nah, jobb?

-Igen. A csoki bármikor jöhet-mosolyodtam el.

-Ez az. Ezt akartam elérni, hogy mosolyogj!

-Sikerült is.

Kortyolgattam tovább italomat, közben Ő végig engem nézett. Közelebb is húzódott. Elkezdte simogatni a kezemet. Rápillantottam. Tekintetünk találkozott. Pár másodpercig csak néztük egymást. Közeledett felém. Félénken hajoltam én is hozzá, majd megálltam.

-Annyira szeretném. Szabad?-Engedélyt kér, hogy megcsókolhasson? Istenem, ilyen pasi tuti nem létezik!

-Igen, neked szabad-elmosolyodtam megint. Huncut mosoly ült ki az ő arcára is, végül még közelebb hajolt és ajkaink összeértek. Csókja édes volt. Még a csokinál is édesebb. Azt akartam, hogy örökké tartson ez a pillanat. Teljesen megszűnt számomra a világ. Végre. Régen nem éreztem ilyet. Sőt, szerintem még sosem éreztem ilyet. De nem akarom, hogy újra fájjon. Nem akarok csalódni. Elkezdtem félni a szerelemtől. Közben lecsordult egy könnycsepp végig az arcomon.

-Mi a baj?-kérdezte, és elhúzódott kicsit.

-Én csak… nem akarom, hogy megint fájjon. Nem egyszer jártam már úgy, hogy eleinte minden szép és jó volt, végül kibújt a szög a zsákból.

-Én nem foglak megbántani. Nem vagyok olyan, mint egyes srácok. Egyszerűen csak szeretnélek szeretni, minden tökéletesség és teljesség nélkül. Csak boldogságot szeretnék Neked is és magamnak is. Ha pedig valami olyat tennék, vágj fejbe nyugodtan! :D Rendben? Megpróbáljuk együtt?

-Rendben-elmosolyodtam. Igen, próbáljuk.

Igent mondtam. Nem tudom még megítélni, hogy jó döntést hoztam-e. Majd az idő múlásával kiderül. Addig is? Még több ehhez hasonló este vár ránk, lehetőleg több csókkal és vidámsággal. J

You are my vampire

*Jaeseop pov*

Nem bírom elviselni…ki nem állhatom, ha a közelemben van. De én megyek mindig a közelébe…és mindig közel akarom tudni magamhoz. Miért vágyakozom utána? Miért vonz ennyire?

Már régóta figyelem. Ugyanazon az útvonalon jár haza a barátaival, nem igazán jár el otthonról, nem olyan, mint egy átlagos diák. Miért is lenne átlagos? Hisz képes volt elvarázsolni már a puszta létezése is. Mi jöhet még ezután? Nem merek belegondolni.

Az emberek manapság olyanok, mint a robotok. Fölkelnek, dolgozni mennek, hazaérnek, alszanak, ismét fölkelnek és így tovább. Nem figyelnek egymásra. Csupa felszínes kapcsolat, mindenki csak magára gondol. Milyen jó, hogy már nem élek, illetve nem vagyok ember. Ilyen világban nem szívesen élnék. De most, hogy tudom, Ő létezik, nagyon szeretnék újra ember lenni. Miért nem akkor éltél, mikor én? Miért ilyen a sors? Nem tudja, hogy figyelem, nem is fogja tudni, hogy élek, öö vagyis éltem.

Furcsa dolgok történnek 1 hete a városban. Úgy látszik nemcsak én vagyok az egyedüli… Érzem a szagukat, de még nem találkoztam velük. Nyilván ők is érzik az én szagomat. Egyik nap bizonyítékot hagytak maguk után. Ettől féltem. Féltem, hogy az orrom kivételesen csal és nem őket érzem, de nem így volt. Miért most ébredtek föl? És miért pont ide jöttek? Yeo-Shin fivérek, mi dolgotok van erre? Muszáj utána járnom, de majd holnap, most vadásznom kell, kopog a szemem az éhségtől.

Uhh, sose fogom megszokni a szarvasvért. Valami másra kellene áttérnem. Nyúl? Á, az kicsi és kevés, fél fogamra se lenne elég. Farkas? Nincs belőlük sok, nem kellene kipusztítanom a fajt. Úgy látom , marad a szarvas.

-Nocsak-nocsak, kit látnak szemeim?! Nézd már bátyó az elveszett megtért bárányka! Szép estét, kedves Kim barátom!-mondta egy ismerős hang a hátam mögött.A francba már, én akartam megtalálni őket.

-Mi az, elvitte a cica a nyelved, Jaeseop barátom?-nevetett az idősebb.

-Először is: nem vagyok a barátotok! Másodszor: ez a én területem!

-Jaj, beléptünk a kis vega territóriumába. Most mi lesz, ránk uszítod a szarvast?-kacagott gúnyosan a fiatalabb.

-Csak komolyan öcsi, csak komolyan. Vigyázz vele, nem becsülheted alá, hisz nálunk hamarabb lett az, aki.

-Na de bátyó, hisz vega! Abból nem lesz ereje!-még mindig nevetett.

-Bocsánat, hogy megzavarom becses beszélgetéseteket, de én is itt vagyok ám, és még Ti is mindig itt vagytok. Mondtam: tűnés!

-Nem bocsátok meg!

-Öcsi, nyugi. Végül is mi jöttünk a területére.

-Miért jöttetek? Mit kerestek itt? Jobban teszitek, ha eltűntök!

-Máris kidobnál minket? Milyen vendéglátás ez? Szerintem jól tudod, miért is jöttünk-mondta komolyan az idősebb. Sejtettem. Ettől féltem leginkább…

-Hagy segítsek: táplálkozni jöttünk!-mondta gúnyosan a fiatalabb.

-Undorítóak vagytok!

-Hé, hisz ez az életünk. A Te életed is!

-Ez már nem élet, régen nem élsz! És én már feladtam ezt a létet.

-Ó, dehogyisnem. Most érzem igazán csak azt, hogy élek! Bármit megtehetek, bármit megkaphatok, amit csak akarok. És a legjobb, hogy senki sem parancsolhat nekem! Senki! Érted?-mondta Soohyun.

-Csak sajnálni tudlak…mindkettőtöket.

-Tartsd meg magadnak a sajnálatodat, azzal nem lakok jól!

-Milyen vicces kedvedben vagy ma bátyó!-nevetett Hoon.

-Csak ismételni tudom magam: tűnjetek el és hagyjátok békén az embereket!-morogtam rájuk.

-Nem vagyunk szívesen látott vendégek, mi? Eltűnünk, de még látni fogsz minket. Hogy mikor? Hamarosan! Mikor nem is számítasz rá, megjelenünk.

-Úgy bizony Jaeseop tesó, pápá~ és eltűntek.

Ez nem jó, ez így nagyon nem lesz jó. Meg kell őket állítanom, míg jobban erőre nem kapnak. De igaza volt Hoonnak, embervér nélkül nem leszek képes ellenük harcolni. De azt az életet a második ébredésem után föladtam. Ébredés… Még csak 5 év telt el, van idő bőven a következő alvásig. Nem tudom nálunk miért van ez, de akik a halál küszöbén, erőszakkal és nem önszántukból lettek ilyenek, 50 évente 10 évig mély álomba merülnek, hogy aztán némileg újjá szülessenek. Ébredés után és elalvás előtt vagyunk a leggyengébbek. Soohyun és Hoon alig 2 éve lehetnek ébren, még nem nyerték vissza teljes erejüket, de így sem vagyok elég erős kettejük ellen. Mélyen elgondolkoztam a dolgokon, mert észre se vettem, hogy valaki közeledik felém.

-Te mit csinálsz? Te… te…megölted a szarvast?-jött a hang mögülem. Ne! Csak Ő ne Miért? Miért jöttél ide? Bolond lány!

-Jó-jól vagy? Szólalj már meg!

-Jól vagyok! Menj el inkább-vágtam rá hirteen. Ne, mit csinálsz? Ne gyere közelebb! Hallod?!!? Ez az illat… a szívdobogása, ereinek lüktetése, oly csábító. Még szerencse, hogy most ettem.

-Szegény állat-térdelt le mellém. Az esti sötétségben, a Hold haolvány fényében is láttam szép arcát, gyönyörű nyakát, hosszú haját.

-Erre felé laksz? Még nem láttalak a környéken. Melyik suliba jársz?-kérdezte.

-Nemrég jöttem csak.

-Értem, és hogy hívnak? Én ______ vagyok-mondta. Jaj, miért beszél ennyit? Akaratlanul is ajkaira tekintettem. Meg akarom érinteni, meg akarom csókolni!

-Öhm, Kim Jaeseop vagyok, örülök.

-Jaeseop, tetszik a neved-mosolygott. Ne, ne csináld! Megörjít.

-Menni kellene, elég késő van.

-Ó, én szeretem a sötétséget, az éjszakát, a magányt. Olyan megnyugtató.

-Jó, de most az időre gondoltam. Lassan 11 óra!-megfogtam kezét és fölhúztam. Hihetetlen érzés futott át rajtam érintésétől.

Az erdőből kifelé vezető úton csak ő beszélt. Szívesen hallgattam. De hogy tud ennyit beszélni? Sose voltam nagy beszédes, se éltemben, se holtamban. Jót mosolyogta magamban. Észre se vettem, mikor odaértünk a lakásához.

-Nos, akkor én be is megyek-kezdte-örülök, hogy megismertelek és remélem még találkozunk. Szia, jó éjt-és egy váratlan puszit nyomott arcomra.

-Öhmm, én is, és jó éjt.

Visszasétáltam lakásomhoz. Szerencsére nem sűrűn lakott ez a környék, így nyugodtan lehetek itt. Kiültem a tetőre. Mindig ezt csinálom, mikor gondolkozom. Elég sokáig kint ültem, mert már hajnalodni kezdett. Visszamentem a lakásba, behúztam a függönyöket és lefeküdtem az ágyra. A plafont bámultam. Amúgy semmi bajom a napsütéssel, meg a nappallal, de a szürkületet és az éjszakát jobban szeretem. El is aludtam kicsit. Egy-két órát szoktam naponta aludni. Ahogy fölkeltem, megittam eg pohár vizet, kinéztem milyen idő van. Remek, borús. Kimentem sétálni. Rögtön ismerős illat csábította el orrom.

-Szia!-köszönt széles mosollyal.

-Ho-hogy kerülsz ide?

-Köszönni már luxus? Ejj..-mondta csípőre tett kezekkel.

-Bocsi ^^” Szia.

-Így már jó. Sétálni indultál? Menjünk együtt.

-Rendben.

Szinte megint csak Ő beszélt. De végül is, szeretem hallgatni. Fél óra múlva ismét ismerős szag csapta meg orrom. Ők azok. Már csak ez hiányzott.

-Oh, szervusz kedves Jaeseop barátom! Egy kis séta?-mondta kissé gúnyosan Soohyun.

-Cöhh…

-A kis barátnőjével, milyen kedves!-nevetett Hoon.

-Hagyjatok minket békén! Már mondtam tegnap is, hogy tűnjetek el innen!

-A-a, én is mondtam neked, de had világosítsalak föl: még dolgunk van! De most mi megyünk is. További szép napot~

-Máris megyünk? Pedig érdekes a lányka!-mondta a fiatalabb, mélyen beleszagolva a levegőbe. A rohadt életbe!

-Öcsi, mindent szépen sorjában!

-Hozzá ne merjetek nyúlni!!-védelmezően álltam elé.

-Hátrébb az agarakkal, barátom!-mondta az idősebb.

-Nem vagyok a barátod! Fejezd ezt be!

-Ne merj vitatkozni a bátyóval, mert megkeserülöd!-vágott vissza a fiatalabb.

-Nyugalom öcsi, nyugalom. Mi most szépen elmegyünk, de találkozunk még!-mondta az idősebb és egy szempillantás alatt eltűntek.

Ránéztem függőségem lényére. Kicsit rémült volt az arca, de nem meglepett. Miért?

-Tudtam. Tudtam, hogy léteztek! Azt hittem, csak beképzelem magamnak a dolgokat, de igaz. Tényleg igaz, el se hiszem! Most nyugodtabb lettem anyuék miatt…

-Micsoda? Te tudtál róla, hogy a szüleidet…?-nem bírtam végigmondani. Nem is akartam.

-Csak sejtettem. Utána olvasgattam pár dolognak, de még én magam se voltam biztos benne.

-De miből jöttél rá, hogy mi..?

-Már a tegnap este furcsa volt nekem, aztán Te magad. Nem beszélsz sokat, gyönyörű a bőröd, és a vonzerőd…

-Értem. Nagyon okos vagy. És, nem félsz?

-Hát, nem a legkényelmesebb egy vámpír társaságában lenni, de igazából nem félek, sőt valahogy vonz a dolog. Mindenképpen találkozni akartam veled újra.

-Belevaló csaj vagy!-elmosolyodtam.

-Uhh, imádom a mosolyod! Mosolyogj többet, ha velem vagy, kérlek!-gyönyörű szemeivel nézett rám. Ha, ezt csinálod, nem tudok neked ellenállni. Miért? Miért vagy élő, hús-vér ember?

-Megpróbálok.

-Mi az, hogy megpróbálod? Igenis, tessék mosolyogni!-bökte meg oldalam.

-Hékás!

-Mesélj magadról! Mindent tudni szeretnék!- Ezt nem hiszem el. Sose találkoztam még ilyen lánnyal.

-Gyere-megfogtam kezét és fölsétáltunk a lakásomba.

-Hű, de jó. Mint egy szokványos lakás, de azért vannak némi hiányosságai, és kicsit sötét.

-Hisz te mondtad, hogy szereted a sötétséget!

-Igen-igen, a természetes sötétséget, nem azt, ha te csinálsz magadnak.

-Értem. Érdekes vagy ám!

-Köszi, de annyira nem is. Csak egy átlagos lány vagyok, semmi több.- Leült a kanapéra, picit mintha szomorú lenne.

-Egyáltalán nem vagy átlagos! Hisz Te…-basszus, nem mondhatom el. Jaeseop, megint jár a szád. Ezért nem szeretek sokat beszélni, mert kifecsegek valamit.

-Hisz én mi? Mondd el!

-Nem.

-De! Kérlek, mondd el, ha már belekezdtél!- Megint így néz. Ne. Jaeseop tartsd magad! Tartsd magad! Nem beszélhetsz. Még baja eshet. De mit csinál? Fölállt. Idejön. Ne, ne gyere közelebb! Elgyengülök, a közeledben. Sarokba szorított. Nyelek egyet.

-Rendben, te győztél-adtam meg magam.

-Akkor, elmondod végre?-huncut mosoly ült ki az arcára. Ott tartottunk, hogy…

-…hogy nem vagy átlagos, mert képes voltál megbolondítani engem. Teljesen megőrjítesz, ha a közelemben vagy. Alig tudok uralkodni magamon, hogy ne vessem rád magam. Tudod milyen nehéz ez? Soha nem éreztem még ilyen erősen senki iránt sem. Régóta figyellek. Egész pontosan 5 éve, az ébredésem óta. Nem akartam, hogy megtudd. De amikor megjelentél ott az erdőben, vége volt mindennek. És most… nem akarom, hogy bajod essen. Nem akarom, újra átélni a régi emlékeket. De annyira vonzol magadhoz. Nem tudok elszakadni tőled. Mondd, miért? Miért ilyen erős az érzés?

-Talán..., mert szerelem?

-Szerettem már…

-Akkor az nem volt igazi szerelem, vagy ő nem szeretett viszont téged, csak megjátszotta.

-Te… te szeretsz engem?

-El sem tudod képzelni mennyire!

-De hisz, tegnap találkoztunk.

-Tudom, de úgy érzem, mintha ezer éve ismernélek már. Utánajártam pár dolognak. Mire nem jó az internet! :D Ismertük egymást. Egy másik életben. Te voltál a gazdag és jóképű fiú, én pedig csak egy cselédlány. Akkor szerettem beléd, de hamar meghaltam, és most, 18 évvel ezelőtt újjászülettem.

-Én erre miért nem emlékszem?

-Talán, mert nem volt számodra fontos az az élet.

-Értem. De most…

-…most fontos.

-De ez már nem élet.

-Majd én segítek neked, hogy úgy érezd, élsz.- Közelít. Megint. Ha most dobogna a szívem, tuti kiugrana a helyéről. Mit csinálsz velem te lány? Félek is, de vonz az ismeretlen, vonz az érzés és vonz Ő. Rendben, de nem hagyom, hogy Ő kezdjen. Nem adom meg neki ezt az örömöt. :P Kezemet derekára tettem, másik kezemmel arcát simítom végig, majd szép lassan közelebb húzom magamhoz. Ajkaimat övéire tapasztom. Nyelvem utat tör magának. Innen nincs megállás. Karjaival átfonja nyakam. Megfordítom, a falnak nyomom. Vigyáznom kell, hogy ne legyek túl erős, mert megsérülhet. Milyen édes a csókja. Hevesebb leszek. Szorosan ölelkezünk, teljesen utat engedünk vágyainknak. Majd végül szép lassan befejezzük csókunkat és elhúzódunk egymástól, de előtte még belepuszilok nyakába. Félve teszem meg, de végül sikerül.

-Hmm, ez isteni volt!

-Nekem is tetszett!

-Mesélsz még magadról, meg arról a másik kettőről?- Meséltem neki. Mindent elmondtam. Úgy éreztem, Ő megért. És végre olyan valaki, akiért megéri harcolni! Elmeséltem neki azt is, hogy embervért kell igyak ahhoz, hogy jobban erőre kapjak. A kis bolond máris tartotta nekem a nyakát. De nem lehet. Belőle, biztos, hogy nem. Majd belopódzom a kórházba és lopok vért.

Eltelt egy hét. Szinte állandóan együtt vagyunk. Hál’istennek nyomuk sem volt a Yeo-Shin fivéreknek. Eltelt a második hét is. Még mindig semmi és én napról-napra csak jobban belezúgok. Hihetetlen, milyen jó érzés Vele lenni. És tényleg úgy érzem: élek! Ezt az idillt csak az zavarja meg, hogy 2 naponta vadásznom kell. Mióta a közelemben van, többet kell járnom vadászni, de lassan kezdem megszokni a jelenlétét.

A harmadik hét közepén eljött, amitől féltem: megjelentek újra. Erősebbek lettek. De én sehogy sem találtam őket, nagyon jól elrejtőzhettek. Miattuk, megint történt pár furcsa dolog a városban. Ezt nem nézhettem tovább. Elmentem a kórházba, föltankoltam magam némi vérrel. Először különös érzés volt, régen nem ízleltem emberi vért. Majd érezni kezdtem magamban az erőt, a szunnyadó vad énemet. Vadászni indultam. Most kivételesen nem vadra. A két testvérre. Már régen el kellett volna pusztítani őket. Ők a fekete bárányok, szégyen foltja a mi fajtánknak. Már az elejétől kezdve nem a létfenntartásért, hanem a szórakozás kedvéért öltek embert. Jó mókának találták kisebb falvak kipusztítását. Versenyeztek is, hogy ki tud több emberi vért inni egy éjszaka alatt. Undorító. Senki sem mert szembeszállni velük. De most itt a vége! Pontot teszek mindennek a legvégére.

Épp vadászni indultak ők is. Remek, így tüzes hangulatban vannak. Mielőtt Hoon rávetné magát áldozatára, megállítom. Elé röppentem, és a földre taszítom.

-Te idióta! Ezt még megkeserülöd!- dühösen nekem esett. Szemfogainkat egymásra meresztettük, morogtunk, a földön hempergőzve próbáltuk megsebesíteni egymást. Kaptam a karomra egy karmolást, amit viszonoztam is, egy gyönyörű haskarmolással. Hoon hátrált kicsit, hasához kapott, majd újra nekem esett. Annyira belemerültem a Hoonnal való harcunkba, hogy teljesen megfeledkeztem az idősebbik testvérről.

-Szét vagy esve kicsit, nem gondolod?

-Én inkább a kis barátnődre gondolnék most!

-A francba! Hova tűnt Soohyun?!

-Szerinted?-gúnyosan kacagott. Még jobban feldühített. Nekiestem. Szinte a fának préseltem. Nyakánál fogva tartottam, szorítottam teljes erőmből, végül belemélyesztettem fogaimat. Mély nyomot hagytam végig a nyakán. Ez egykönnyen nem fog begyógyulni. Amíg szenved Soohyun után megyek. Ha bármit tesz Vele, megölöm! Amúgy is megölném, de ez még nagyobb ok lenne.

Soohyun szaga után indultam. Nem kellett messzire mennem. Szerelmemet egy fához kötözte és lesben várt rám. Körbe néztem, de nem találtam sehol. Odasuhantam a fához, és elkezdtem kioldozni a kötelet. Csak ennyit hallottam:

-Jaeseop, vigyázz!!- ahogy gondoltam, Soohyun hátulról támadt.

-Ilyen mélyre süllyedtél, hogy hátulról támadsz? Vagy talán nem mersz szemtől-szembe kiállni? Gyáva féreg!

-Kit nevezel te gyávának? Nézz magadra Jaeseop! Egy emberrel élsz, és vadak vérét szívod. Besarazod a fajtánkat! Szégyen vagy!

-Te meg az öcséd vagytok a szégyen! Amiket műveltetek és műveltek még most is.

-Hisz mi másért lettünk akkor ilyenné? Áruld el nekem Jaeseop! Miért nem halhattunk meg akkor, mikor kellett volna? Miért kellett átváltoztatnia annak a vénembernek minket? Nem én választottam ezt. Ő erőltette rám. Gyilkoltam. Igen. Embereket öltem, hogy erősebb legyek és bosszút álljak azon, aki ilyenné tett. Meg is tettem. Az előző alvásom előtt 10 évvel sikerült megölnöm őt. Abban a 10 évben úgy éreztem enyém a világ. Erőt és hatalmat adott nekem ezzel. Én pedig kihasználtam. Hisz a farkas is elkapja a nyulat, ha éhes, én miért ne kaphatnám el az embert és szívhatnám ki a vérét?

-Elég legyen most már ebből a marhaságból! Van más megoldás is. Nem feltétlenül kell emberi vért innod!

-Nem leszek olyan kis vega féreg, mint te!- nekem esett. Huh, milyen gyors, alig bírom kivédeni támadásait. Áucs, kapok is jó párat. Valahogy meg kell sebesítenem, muszáj legyengítenem. Ááhhh, a nyakam meg a mellkasom!!! Teljesen szét van karmolva és harapva.

-Jaeseoooop~!!- rémült kiáltását hallom, ahogy a földre rogyok. Közben Soohyun önelégült nevetését is hallom. Fáj. A testem nehéz. Nincs erőm. Homályosan látok. Soohyun, ha egy ujjal is hozzáérsz!! Erőt veszek magamon, nem hagyom, hogy bántsa, és én sem fogok meghalni. Fölállok. Egy jó adag vért köhögök föl. Minden erőmet összeszedem és rávetem magam Soohyunra. Belevájom fogaimat a nyakába, végigkarmolom hátát is. Az éjszaka csöndjét erőteljes kiáltása töri meg. Mindketten a földre rogyunk. Megpróbálja begyógyítani sebeit, de nem sok sikerrel.

-Ne is próbálkozz… -nyögtem. Elég mélyek és súlyosak a sebeid. Fölösleges. Itt fogsz elvérezni, hacsak nem kapsz megfelelő vércsoportú vért.

-Nagyon vicces vagy…khm… áhh. Engem nem ölhetsz meg ennyivel.

-Ne is beszélj, csak rosszabb lesz.

-És te? Neked se kis karmolásaid vannak.

-Jaeseop jól lesz! Majd én gondoskodom róla!- Ne. Mit csinálsz? Megőrültél? Nehogy belevágj a karodba!!

-Ne tedd!!- késő, megtette.

-Kérlek! Kérlek, igyál a véremből! Nem akarlak elveszíteni. Tedd meg! Értem! Szeretlek, te vagy az én vámpírom.- karját odatette számhoz, és belecsurgatta a vért. Nem volt visszaút. Megittam. Végre megízlelhettem ezt az ellenállhatatlan vért. Csak néhány kortyot ittam belőle, nem akartam túlzásba esni. Annyi elég volt, hogy erőre kaptam, és be tudtam gyógyítani sebeimet.

-Köszönöm, te buta leány. Én is szeretlek!- és szorosan magamhoz öleltem.

-Mi lesz vele? És a másik?

-Ha így hagyjuk, elvérzik, mert nincs ereje, hogy begyógyítsa sebeit. Hoon valószínűleg, már így járt…

-De így szenvedni fog.

-Sok ember szenvedett már miatta. Megérdemli.

-Olyan kegyetlen vagy! Nem ismerek rád! Nem tudnád egyszerűen csak megölni és kész?

-Nem lesz szép látvány.

-Kibírom, vagy elfordulok, ha kell.

Mély levegőt vettem, és odamentem Soohyunhoz. Minden csupa vér volt körülötte. Kerestem egy hegyesebb botot. Letérdeltem mellé. Megfogtam a botot és beledöftem mellkasába. Igaz, hogy nincs szívünk, de ez még jobban legyengíti, és átsegíti a végleges halálba.

-Sajnálom.- mondtam, majd kezeim közé vettem fejét.

-Ne sajnáld. Csak tedd meg! Te győztél-mondta Soohyun utolsó szavait.

-Ég veled.- fogtam és eltörtem a nyakát.

-Vége. Most már mindennek vége.

-Azt a Hoont nem nézed meg? Rossz előérzetem van.- és igaza volt. Nem halt meg az a dög. Valahogy idetámolygott és még volt annyi ereje, hogy elkapja.

-Ereszd el te féreg!

-Na, most mi lesz, Jaeseop barátom? De várjunk csak. Nem is vagy a barátom, hisz megölted bátyót! Ezért meglakolsz! Na, mi legyen? Én is eltörjem a szép kis nyakát a barátnődnek, ahogy te eltörted Soohyun nyakát?

-Hoon, nyugodj meg! Ereszd el! Rendezzük le ketten!

-Még mit nem! Te elvetted tőlem bátyót, én elveszem tőled a kis nőcskédet!

-Nehogy meg merészeld! NE!- kiáltottam, de késő volt, beleharapott a karjába.

-Ááh, úristen, mi ez? Milyen véred van neked te liba?! Ez ez éget…áhhh.

-Mi történik?

-Ennek a lánynak…Jaeseop honnan szedted össze ezt a csajt? A vére…áhh…tisztítóvér.

-Hogy micsoda? Sosem hallottam még ilyenről.

-Vannak ilyen emberek, olyanok leszármazottai, akik vámpírvadászok voltak. A sok generáció alatt a vérük méreggé vált számunkra, szó szerint vérükben volt a vámpírvadászat.

-De én ezt nem értem. Hisz az előbb ittam a véréből és semmi bajom se lett.

-Azért, mert nem haraptad meg, és mert…a francba a hülye szerelemmel! Hallottam róla, hogy a szívből jövő szeretet az emberből és a vámpírból, kiolthatja a méreg hatását, de mekkora az esélye annak, hogy pont egy vámpírvadász sarj és egy vámpír így egymásba szeressen? Lehet még nem is volt rá példa. De akkor is a pokolban égj meg Jaeseop!- és kész, ennyi. Meghalt. Belülről égett el. 

-Én nem értem, hogy most mi történt itt.

-Majd elmondom, de most menjünk haza- mondtam.

-Előbb nem kéne őket…?

-Eltemetni? De, igazad van.

Eltemettem a két halott vámpírt. Az egyiket én öltem meg, a másikat pedig a lány, akit szeretek. Mostantól vége a rossz időknek, a Yeo-Shin fivérek már a múlté. Nem fog több vámpír embereket ölni táplálkozás vagy móka céljából. És nem változtatunk át több embert. Nem maradtunk sokan a fajtánkból.

Mi pedig együtt éljük tovább boldogan napjainkat, vagyis csak Ő éli 
tovább, hisz nálam már megállt az idő…

Lelkitárs /Xander/

„Whenever You are lonely, remember this truth: someone, somewhere is thinking of You…” 

*flashback-5 évvel ezelőtt*

-Elköltözünk. Nem itt fogom kezdeni a gimit.

-Micsoda? Miért? És hová?

-A szüleim munkája miatt. Az ország másik felébe helyezték át őket, ezért kell költöznünk.

-De..de akkor mi lesz velem? Mi lesz velünk? Rajtad kívül nincs más igaz barátom!-potyogtak könnyeid.

-Sajnálom, én sem akarlak elhagyni. Gyerekkorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk…

-….voltunk…eddig…

-Kérlek ne sírj!-közelebb lépett hozzád és magához ölelt.

-Xander, én tényleg nem akarom, hogy elmenj! Félek. Mi lesz így? Egyedül…-mondtad. Eléggé magadnak való, kissé különc lány vagy. Nem nagyon szeretsz barátkozni se, elvagy a te saját kis világodban. Egyetlen elválaszthatatlan barátod Xander volt, akit már csecsemő kora óta ismertél. Együtt nőttetek fel, szomszédok voltatok. Szinte mindig együtt voltatok, mindenben próbáltatok közöset csinálni. Ez már nem egyszerű barátság volt, de nem is szerelem. Lelkitársak lettetek. Olyan szoros kötelék alakult ki köztetek, amilyet elképzelni se lehet fiú és lány között. De most. Úgy érzed kiszakítanak belőled egy darabot, félember leszel. Ha boldog leszel vagy éppen szomorú, nem lesz akinek elmondd, nem lesz, aki meghallgasson.

-Erős és okos lány vagy, biztos nem fogsz elveszni. Gimi után mehetünk ugyanarra az egyetemre tanulni és akkor újra együtt lehetünk!

-Tényleg, ebbe bele se gondoltam. Csináljuk ezt! Egyébként mikor indultok?-kérdezted.

-Hétvégén.

-Olyan hamar? Egy hetünk maradt együtt? Az nagyon kevés…-és megint potyogtak a könnyeid. Xander még szorosabban ölelt magához. Te is szorítottad derekát.

-Jaj, kicsi lány, nagyon fogsz hiányozni. De minden nap beszélünk majd, rendben?

-Ühüm-bólintottál.

Ez az egy hét nagyon gyorsan eltelt. Eljött a szombat. Előző éjjel már telesírtad a párnád. Reggelre fel is dagadtak kicsit a szemeid. Alapozóval valamennyire eltüntetted, és így mentél elköszönni Xanderéktől. Majd’ megszakadt a szíved, mikor elhajtottak a kocsival.

Az elkövetkezendő pár hónap szörnyű volt. Nem találtad a helyed, elveszettnek érezted magad Xander nélkül. Persze minden este beszéltetek, az mégsem volt az igazi. Végül szépen lassan kezdtél beleszokni az egyedüllétbe. Érkezett egy új lány az osztályodba. Érdekesnek tartottad. Minden bátorságod összeszedted és barátkozni kezdtél. Egész jófejnek tűnt, viszonylag hamar össze is barátkoztatok. Persze mindenről beszámoltál régi barátodnak, aki nagyon örült, hogy nem vagy egyedül.

A gimis évek csak úgy teltek-múltak. Észre se vettétek, de már az érettségi közeledett. Te még mindig ragaszkodtál ahhoz az egyetemhez, amit még Xanderrel választottatok. Mindent meg is tettél ezért, hogy bekerülj. Sajnos barátnőd nem azt választotta, így vele elválnak útjaitok majd… Egy újabb búcsúzkodás. Mostanában egyre kevesebbet beszéltetek Xanderrel. Azt gondoltad, hogy az érettségi miatt van, és nem foglalkoztál vele igazán, majd mikor kiderültek a felvételi eredmények…

*Felvettek!!! Úristen, de boldog vagyok! Találkozunk az egyetemen!*-írtad Xandernek az sms-t.

*Nem, nem találkozunk…nekem nem sikerült. Majd jövőre újra próbálkozom, addig dolgozok.*-jött a válasz. Boldogságod hamar elillant, barátod üzenetét olvasva.

*End of flashback*

Egy éve jársz már az egyetemre. Megváltoztál. Egyre több barátod van, és nagyon jól érzed magad. Persze az a magány…Xander hiánya mindig ott van a szívedben. Mikor egyedül vagy, néha pityeregsz kicsit, de tudod, hogy Ő is gondol rád.

Eltelt az egy év, elkezdted a második évedet.

Egy keddi nap volt, amikor az egész napod be van táblázva, alig van szabad időd az óráid között. Szerencse, hogy ugyanabban az épületben van ez az órád is, mint az előző, csak más terembe kell menned. Épp az órádra siettél, mikor nekimentél valakinek. Egy srác volt az, eléggé keresett valamit.

-Bocsánat-mondta, és fölvette a könyvedet a földről.

-Xa-Xander?-nézted elkerekedett szemekkel a srácot.

-________! Nem hiszem el, hogy te vagy az első ember, akibe belebotlottam!

-Xandeeeer~-nyakába borultál. Szinte semmit sem változott az öt év alatt, ellenben veled. Úgy hiányoztál-mondtad.

-Te is nekem. De nézzenek oda! Nem ezt a lányt hagytam itt 5 éve! Megváltoztál.

-Igen, kicsit. Stílust váltottam. Nem akartam az a szürke kisegér maradni, de még mindig ugyanaz a lány vagyok, mint akkor.

-Nem teljesen ugyanaz. Csajszi, nézz magadra! Eszméletlenül festesz! Biztos sok pasi borul a lábad elé.

-Ugyan, miket beszélsz? Ezeknek a fiúknak nem ilyen lány kell, mint én…

-Nem hinném én azt.

A nap hátralévő részében nem mentél be az óráidra, Xanderrel voltál, nagyon sokat beszélgettetek és sétálgattatok a parkban. Este elmentetek palacsintázni. Hangulatos kis hely volt, jól éreztétek magatokat, de picit mintha megváltozott volna a légkör köztetek, legalábbis Te úgy érezted. Most, hogy újra találkoztál vele, másféle érzelmeket is felvetett benned. Kaja után még sétálgattatok kicsit, majdnem hazakísért teljesen az albérletedig, mikor kapott egy telefonhívást. Nem tetszett a beszélgetés vége. Xander így tette le a telefont: Jó, akkor szakítsunk!

-Xander, ez most…?

-Igen, épp szakítottak velem. Hogy lehet valaki ilyen aljas, hogy telefonon mondja el?

-Ha csak ennyit jelentettél számára, nem érdemelt meg téged! Nem tudja, mit vesztett. Majd lesz egy jobb, aki figyelmes, és sokkal jobban fog szeretni-mondtad, de közben az is átfutott az agyadon, hogy te is lehetnél az a jobb. Magadhoz ölelted, majd elköszönt tőled, és hazaindult.  

A következő hetekben összefutottatok párszor, mint kiderült van két közös órátok is. Olyan két-három hónap elteltével Xander másképp kezdett el viselkedni veled. Egyik este ismét elmentetek palacsintázni, majd sétálgattatok, mikor egyszer csak megállt és szembe fordult veled.

-Figyelj ________, beszéljünk valamiről. Úgy érzem megváltoztak az érzéseim irántad. Én..én úgy érzem beléd szerettem-mondta, közben megfogta kezeidet. Ez az öt év távollét, majd most hogy újra találkoztunk, ráébresztett arra, mennyire szeretlek Téged.

-Xander, én…én azt hiszem, ugyanígy érzek irántad-mondtad és megölelted. Lágyan átkarolta derekad és óvatosan megfogta állad és megcsókolt…

Gyerekkori legjobb barátból vált szerelmeddé. Nem is gondoltad, hogy ilyen irányt vesz majd kapcsolatotok. De boldog voltál. Talán te voltál a legboldogabb ember most a világon, hisz visszakaptad a legjobb barátod, a lelkitársad, aki most már a fiúd is. 

Park /Optional bias/

-Mondhatok valamit?-szorosan magához húzott és átölelt. Kezei hátamon és derekamon pihentek. Egy darabig nem mondott semmit, csak így álltunk. Gyönyörű őszi nap volt. A parkban sétáltunk, kéz a kézben. Nagyon boldog voltam. Talán azt volt eddig életem legboldogabb napja. Már két hónapja jártunk. Büszkén fölvállaltuk kapcsolatunkat. Tényleg egy gerlepár voltunk.

Picit elhúzódott tőlem, megfogta államat, mélyen a szemembe nézett, majd így szólt:

-Szeretlek! Örökké veled akarok lenni!-elmosolyodott, várta a reakciómat. Nem tudtam megszólalni. Nem gondoltam, hogy Ő fogja hamarabb kimondani, ráadásul pont ezen a napon. Még szorosabban magadhoz öleltem, arcomat beletemettem mellkasába. Akaratlanul is könnyfátyol lepte el szemeimet. Ennél boldogabb jelen pillanatban nem is lehettem volna.

-Köszönöm-feleltem szipogva pár perc után. Hátánál megmarkoltam pólóját és belecsókoltam a nyakába, majd édesen ajkaimra tette sajátját és megcsókolt. Legszebb csókom volt.

Hiányzol. Üres mellettem az ágy. Gyakran fölkelek az éjszaka közepén Téged keresve. De nem talállak. Mert nem vagy itt. Mondd miért? Azt mondtad örökké velem leszel. Mégis elmentél és csak úgy eltűntél. Megértem a katonaságot, de miért kellett eltűnnöd? Miért játszottál a tűzzel? Én nem számítottam akkor Neked? Miért nem adsz magadról hírt? Valami apró jelet. Nem érezlek magam mellett, ez kikészít. Nem hozod a reggeli kávémat az ágyba. Nem kapok Jó reggelt és Jó éjt csókot. Nem tart senki a karjaiban.

Az első naptól kezdve visszaszámoltam, mikor láthatlak újra. De Te elrontottad. Mindent elrontottál! Tehát, mikor elmentél, az tényleg búcsúcsók volt…nem hittem volna.

Számomra csak Te léteztél és létezel még most is! Még bízom benned. De meddig? Már két év eltelt. Miért nem vagy még itt? Miért nem vagy még mellettem? Át akarlak ölelni! Érezni akarom az illatodat! Érezni akarlak Téged! Téged, senki mást!

Nélküled még a sütemény se édes, a sós nem sós és a víznek is furcsa íze van. Úgy érzem, mintha megállt volna körülöttem az idő. Semmi sem változik, még szomorúságom és szerelmem sem. Semmi.

Azt mondtad vigyázni fogsz rám. Bárhol is legyél, mindig érezni foglak Téged. Akkor most miért nem vigyázol rám? Miért nem érezlek? Csak egy apró fuvallatot, bármi, amitől újra magam mellett érezhetlek. De nem sikerül. A fényképed a falon… Mintha már nem mosolyognál, mintha nem is Te lennél, hanem egy idegen. Veled együtt Én is elvesztem. Nem találom a helyem, még itthon sem. Tudod, a minap kisétáltam a parkba, ahol először kimondtad a bűvös szót. Azt hittem ez a csöpp szó mindent képes megváltoztatni. Változtatott is. De milyen irányban? Nem így gondoltam a változást. Leültem a padunkra és csak vártam. Vártam, hátha felbukkansz és meglepsz valamivel. De nem. Te nem jöttél. Csak ültem, közben rápillantottam a gyűrűs ujjamra. Elgondolkoztam. Férjhez megyek Én valaha is? Te lettél volna az az ember, aki szerettem volna, hogy megtegye ezt, de így…

Én hinni akarom, nem én HISZEM, hogy visszatérsz. A szíved vissza fog húzni. Bárhol is legyél, bármit is csinálj, itt leszel újra velem. Nem számít, mennyit kell most már várnom. Nem fogok többet sírni. Várni fogok. Élem tovább a kis hétköznapi életemet. Ezt a két évet most mélyen el fogom temetni magamban. Újult erővel kezdek neki mindennek. Erős leszek!

Eltelt a következő év is.

Majd még hat hónap.

Közeledett a szülinapom. A napján elmentem ismét abba a kis parkba. Leültem a padunkra. Sütit is vittem magammal. A kedvenc sütinket. Üldögéltem, eszegettem a sütimet, majd elkezdtem dúdolgatni is. Teljesen elvarázsolódtam. Egyszer csak egy nagyon édes kiskutya szaladt hozzám. Leült elém, fejét kicsit oldalra billentette és csak nézett rám. Póráz volt rajta. Megfogtam póráza végét, gondoltam csak elszakadt valakitől. Egy másik padhoz vezetett. Ült ott valaki. Háttal ült, nem láttam az arcát, de egy férfi volt. Majd a kutyus az utolsó pillanatban odarohant a férfihez. Mikor fölállt ismerős illat csapta meg orromat. Egy darabig csak ott állt és nem csinált semmit. Nem mertem közelebb menni vagy nem is akartam. Lábaim nem akartak mozdulni. Lassan megfordult… Elkezdtem remegni, ahogy arcára pillantottam. Szívem olyan hevesen dobogott, mint még soha. Táskámat és a sütis zacskót leejtettem kezemből, majd lábam hirtelen megindult. Éppen felé tartottam. Ő volt az. Visszajött, és most újra találkozunk. Kitárta karjait. Beleomoltam ölébe. Szorosan magához ölelt. Megmarkoltam pulcsiját. Arcomat beletemettem mellkasába. Patakokban potyogtak könnyeim.

-Te..te vagy az! Visszajöttél! Épségben vagy!-Ő is sírt. Még mindig remegtem, mint a magányos cédrus. Egy dolgot leszámítva: nem voltam magányos!

-Örökké Veled leszek! Már akkor megmondtam Neked, és ezen semmi sem változtathat. Szeretlek! Boldog Születésnapot!-mondta és megcsókolt. Hosszú, szenvedélyes és erőteljes csók volt. Mindent beletettetünk abba a csókba.

-Kérdezhetek valamit?-ugyanabban a parkban. Ismét egy jeles alkalomkor. Feltett egy kérdést. Bólintottam. Még mindig öleltem.

-Leszel a feleségem?