You are my vampire

*Jaeseop pov*

Nem bírom elviselni…ki nem állhatom, ha a közelemben van. De én megyek mindig a közelébe…és mindig közel akarom tudni magamhoz. Miért vágyakozom utána? Miért vonz ennyire?

Már régóta figyelem. Ugyanazon az útvonalon jár haza a barátaival, nem igazán jár el otthonról, nem olyan, mint egy átlagos diák. Miért is lenne átlagos? Hisz képes volt elvarázsolni már a puszta létezése is. Mi jöhet még ezután? Nem merek belegondolni.

Az emberek manapság olyanok, mint a robotok. Fölkelnek, dolgozni mennek, hazaérnek, alszanak, ismét fölkelnek és így tovább. Nem figyelnek egymásra. Csupa felszínes kapcsolat, mindenki csak magára gondol. Milyen jó, hogy már nem élek, illetve nem vagyok ember. Ilyen világban nem szívesen élnék. De most, hogy tudom, Ő létezik, nagyon szeretnék újra ember lenni. Miért nem akkor éltél, mikor én? Miért ilyen a sors? Nem tudja, hogy figyelem, nem is fogja tudni, hogy élek, öö vagyis éltem.

Furcsa dolgok történnek 1 hete a városban. Úgy látszik nemcsak én vagyok az egyedüli… Érzem a szagukat, de még nem találkoztam velük. Nyilván ők is érzik az én szagomat. Egyik nap bizonyítékot hagytak maguk után. Ettől féltem. Féltem, hogy az orrom kivételesen csal és nem őket érzem, de nem így volt. Miért most ébredtek föl? És miért pont ide jöttek? Yeo-Shin fivérek, mi dolgotok van erre? Muszáj utána járnom, de majd holnap, most vadásznom kell, kopog a szemem az éhségtől.

Uhh, sose fogom megszokni a szarvasvért. Valami másra kellene áttérnem. Nyúl? Á, az kicsi és kevés, fél fogamra se lenne elég. Farkas? Nincs belőlük sok, nem kellene kipusztítanom a fajt. Úgy látom , marad a szarvas.

-Nocsak-nocsak, kit látnak szemeim?! Nézd már bátyó az elveszett megtért bárányka! Szép estét, kedves Kim barátom!-mondta egy ismerős hang a hátam mögött.A francba már, én akartam megtalálni őket.

-Mi az, elvitte a cica a nyelved, Jaeseop barátom?-nevetett az idősebb.

-Először is: nem vagyok a barátotok! Másodszor: ez a én területem!

-Jaj, beléptünk a kis vega territóriumába. Most mi lesz, ránk uszítod a szarvast?-kacagott gúnyosan a fiatalabb.

-Csak komolyan öcsi, csak komolyan. Vigyázz vele, nem becsülheted alá, hisz nálunk hamarabb lett az, aki.

-Na de bátyó, hisz vega! Abból nem lesz ereje!-még mindig nevetett.

-Bocsánat, hogy megzavarom becses beszélgetéseteket, de én is itt vagyok ám, és még Ti is mindig itt vagytok. Mondtam: tűnés!

-Nem bocsátok meg!

-Öcsi, nyugi. Végül is mi jöttünk a területére.

-Miért jöttetek? Mit kerestek itt? Jobban teszitek, ha eltűntök!

-Máris kidobnál minket? Milyen vendéglátás ez? Szerintem jól tudod, miért is jöttünk-mondta komolyan az idősebb. Sejtettem. Ettől féltem leginkább…

-Hagy segítsek: táplálkozni jöttünk!-mondta gúnyosan a fiatalabb.

-Undorítóak vagytok!

-Hé, hisz ez az életünk. A Te életed is!

-Ez már nem élet, régen nem élsz! És én már feladtam ezt a létet.

-Ó, dehogyisnem. Most érzem igazán csak azt, hogy élek! Bármit megtehetek, bármit megkaphatok, amit csak akarok. És a legjobb, hogy senki sem parancsolhat nekem! Senki! Érted?-mondta Soohyun.

-Csak sajnálni tudlak…mindkettőtöket.

-Tartsd meg magadnak a sajnálatodat, azzal nem lakok jól!

-Milyen vicces kedvedben vagy ma bátyó!-nevetett Hoon.

-Csak ismételni tudom magam: tűnjetek el és hagyjátok békén az embereket!-morogtam rájuk.

-Nem vagyunk szívesen látott vendégek, mi? Eltűnünk, de még látni fogsz minket. Hogy mikor? Hamarosan! Mikor nem is számítasz rá, megjelenünk.

-Úgy bizony Jaeseop tesó, pápá~ és eltűntek.

Ez nem jó, ez így nagyon nem lesz jó. Meg kell őket állítanom, míg jobban erőre nem kapnak. De igaza volt Hoonnak, embervér nélkül nem leszek képes ellenük harcolni. De azt az életet a második ébredésem után föladtam. Ébredés… Még csak 5 év telt el, van idő bőven a következő alvásig. Nem tudom nálunk miért van ez, de akik a halál küszöbén, erőszakkal és nem önszántukból lettek ilyenek, 50 évente 10 évig mély álomba merülnek, hogy aztán némileg újjá szülessenek. Ébredés után és elalvás előtt vagyunk a leggyengébbek. Soohyun és Hoon alig 2 éve lehetnek ébren, még nem nyerték vissza teljes erejüket, de így sem vagyok elég erős kettejük ellen. Mélyen elgondolkoztam a dolgokon, mert észre se vettem, hogy valaki közeledik felém.

-Te mit csinálsz? Te… te…megölted a szarvast?-jött a hang mögülem. Ne! Csak Ő ne Miért? Miért jöttél ide? Bolond lány!

-Jó-jól vagy? Szólalj már meg!

-Jól vagyok! Menj el inkább-vágtam rá hirteen. Ne, mit csinálsz? Ne gyere közelebb! Hallod?!!? Ez az illat… a szívdobogása, ereinek lüktetése, oly csábító. Még szerencse, hogy most ettem.

-Szegény állat-térdelt le mellém. Az esti sötétségben, a Hold haolvány fényében is láttam szép arcát, gyönyörű nyakát, hosszú haját.

-Erre felé laksz? Még nem láttalak a környéken. Melyik suliba jársz?-kérdezte.

-Nemrég jöttem csak.

-Értem, és hogy hívnak? Én ______ vagyok-mondta. Jaj, miért beszél ennyit? Akaratlanul is ajkaira tekintettem. Meg akarom érinteni, meg akarom csókolni!

-Öhm, Kim Jaeseop vagyok, örülök.

-Jaeseop, tetszik a neved-mosolygott. Ne, ne csináld! Megörjít.

-Menni kellene, elég késő van.

-Ó, én szeretem a sötétséget, az éjszakát, a magányt. Olyan megnyugtató.

-Jó, de most az időre gondoltam. Lassan 11 óra!-megfogtam kezét és fölhúztam. Hihetetlen érzés futott át rajtam érintésétől.

Az erdőből kifelé vezető úton csak ő beszélt. Szívesen hallgattam. De hogy tud ennyit beszélni? Sose voltam nagy beszédes, se éltemben, se holtamban. Jót mosolyogta magamban. Észre se vettem, mikor odaértünk a lakásához.

-Nos, akkor én be is megyek-kezdte-örülök, hogy megismertelek és remélem még találkozunk. Szia, jó éjt-és egy váratlan puszit nyomott arcomra.

-Öhmm, én is, és jó éjt.

Visszasétáltam lakásomhoz. Szerencsére nem sűrűn lakott ez a környék, így nyugodtan lehetek itt. Kiültem a tetőre. Mindig ezt csinálom, mikor gondolkozom. Elég sokáig kint ültem, mert már hajnalodni kezdett. Visszamentem a lakásba, behúztam a függönyöket és lefeküdtem az ágyra. A plafont bámultam. Amúgy semmi bajom a napsütéssel, meg a nappallal, de a szürkületet és az éjszakát jobban szeretem. El is aludtam kicsit. Egy-két órát szoktam naponta aludni. Ahogy fölkeltem, megittam eg pohár vizet, kinéztem milyen idő van. Remek, borús. Kimentem sétálni. Rögtön ismerős illat csábította el orrom.

-Szia!-köszönt széles mosollyal.

-Ho-hogy kerülsz ide?

-Köszönni már luxus? Ejj..-mondta csípőre tett kezekkel.

-Bocsi ^^” Szia.

-Így már jó. Sétálni indultál? Menjünk együtt.

-Rendben.

Szinte megint csak Ő beszélt. De végül is, szeretem hallgatni. Fél óra múlva ismét ismerős szag csapta meg orrom. Ők azok. Már csak ez hiányzott.

-Oh, szervusz kedves Jaeseop barátom! Egy kis séta?-mondta kissé gúnyosan Soohyun.

-Cöhh…

-A kis barátnőjével, milyen kedves!-nevetett Hoon.

-Hagyjatok minket békén! Már mondtam tegnap is, hogy tűnjetek el innen!

-A-a, én is mondtam neked, de had világosítsalak föl: még dolgunk van! De most mi megyünk is. További szép napot~

-Máris megyünk? Pedig érdekes a lányka!-mondta a fiatalabb, mélyen beleszagolva a levegőbe. A rohadt életbe!

-Öcsi, mindent szépen sorjában!

-Hozzá ne merjetek nyúlni!!-védelmezően álltam elé.

-Hátrébb az agarakkal, barátom!-mondta az idősebb.

-Nem vagyok a barátod! Fejezd ezt be!

-Ne merj vitatkozni a bátyóval, mert megkeserülöd!-vágott vissza a fiatalabb.

-Nyugalom öcsi, nyugalom. Mi most szépen elmegyünk, de találkozunk még!-mondta az idősebb és egy szempillantás alatt eltűntek.

Ránéztem függőségem lényére. Kicsit rémült volt az arca, de nem meglepett. Miért?

-Tudtam. Tudtam, hogy léteztek! Azt hittem, csak beképzelem magamnak a dolgokat, de igaz. Tényleg igaz, el se hiszem! Most nyugodtabb lettem anyuék miatt…

-Micsoda? Te tudtál róla, hogy a szüleidet…?-nem bírtam végigmondani. Nem is akartam.

-Csak sejtettem. Utána olvasgattam pár dolognak, de még én magam se voltam biztos benne.

-De miből jöttél rá, hogy mi..?

-Már a tegnap este furcsa volt nekem, aztán Te magad. Nem beszélsz sokat, gyönyörű a bőröd, és a vonzerőd…

-Értem. Nagyon okos vagy. És, nem félsz?

-Hát, nem a legkényelmesebb egy vámpír társaságában lenni, de igazából nem félek, sőt valahogy vonz a dolog. Mindenképpen találkozni akartam veled újra.

-Belevaló csaj vagy!-elmosolyodtam.

-Uhh, imádom a mosolyod! Mosolyogj többet, ha velem vagy, kérlek!-gyönyörű szemeivel nézett rám. Ha, ezt csinálod, nem tudok neked ellenállni. Miért? Miért vagy élő, hús-vér ember?

-Megpróbálok.

-Mi az, hogy megpróbálod? Igenis, tessék mosolyogni!-bökte meg oldalam.

-Hékás!

-Mesélj magadról! Mindent tudni szeretnék!- Ezt nem hiszem el. Sose találkoztam még ilyen lánnyal.

-Gyere-megfogtam kezét és fölsétáltunk a lakásomba.

-Hű, de jó. Mint egy szokványos lakás, de azért vannak némi hiányosságai, és kicsit sötét.

-Hisz te mondtad, hogy szereted a sötétséget!

-Igen-igen, a természetes sötétséget, nem azt, ha te csinálsz magadnak.

-Értem. Érdekes vagy ám!

-Köszi, de annyira nem is. Csak egy átlagos lány vagyok, semmi több.- Leült a kanapéra, picit mintha szomorú lenne.

-Egyáltalán nem vagy átlagos! Hisz Te…-basszus, nem mondhatom el. Jaeseop, megint jár a szád. Ezért nem szeretek sokat beszélni, mert kifecsegek valamit.

-Hisz én mi? Mondd el!

-Nem.

-De! Kérlek, mondd el, ha már belekezdtél!- Megint így néz. Ne. Jaeseop tartsd magad! Tartsd magad! Nem beszélhetsz. Még baja eshet. De mit csinál? Fölállt. Idejön. Ne, ne gyere közelebb! Elgyengülök, a közeledben. Sarokba szorított. Nyelek egyet.

-Rendben, te győztél-adtam meg magam.

-Akkor, elmondod végre?-huncut mosoly ült ki az arcára. Ott tartottunk, hogy…

-…hogy nem vagy átlagos, mert képes voltál megbolondítani engem. Teljesen megőrjítesz, ha a közelemben vagy. Alig tudok uralkodni magamon, hogy ne vessem rád magam. Tudod milyen nehéz ez? Soha nem éreztem még ilyen erősen senki iránt sem. Régóta figyellek. Egész pontosan 5 éve, az ébredésem óta. Nem akartam, hogy megtudd. De amikor megjelentél ott az erdőben, vége volt mindennek. És most… nem akarom, hogy bajod essen. Nem akarom, újra átélni a régi emlékeket. De annyira vonzol magadhoz. Nem tudok elszakadni tőled. Mondd, miért? Miért ilyen erős az érzés?

-Talán..., mert szerelem?

-Szerettem már…

-Akkor az nem volt igazi szerelem, vagy ő nem szeretett viszont téged, csak megjátszotta.

-Te… te szeretsz engem?

-El sem tudod képzelni mennyire!

-De hisz, tegnap találkoztunk.

-Tudom, de úgy érzem, mintha ezer éve ismernélek már. Utánajártam pár dolognak. Mire nem jó az internet! :D Ismertük egymást. Egy másik életben. Te voltál a gazdag és jóképű fiú, én pedig csak egy cselédlány. Akkor szerettem beléd, de hamar meghaltam, és most, 18 évvel ezelőtt újjászülettem.

-Én erre miért nem emlékszem?

-Talán, mert nem volt számodra fontos az az élet.

-Értem. De most…

-…most fontos.

-De ez már nem élet.

-Majd én segítek neked, hogy úgy érezd, élsz.- Közelít. Megint. Ha most dobogna a szívem, tuti kiugrana a helyéről. Mit csinálsz velem te lány? Félek is, de vonz az ismeretlen, vonz az érzés és vonz Ő. Rendben, de nem hagyom, hogy Ő kezdjen. Nem adom meg neki ezt az örömöt. :P Kezemet derekára tettem, másik kezemmel arcát simítom végig, majd szép lassan közelebb húzom magamhoz. Ajkaimat övéire tapasztom. Nyelvem utat tör magának. Innen nincs megállás. Karjaival átfonja nyakam. Megfordítom, a falnak nyomom. Vigyáznom kell, hogy ne legyek túl erős, mert megsérülhet. Milyen édes a csókja. Hevesebb leszek. Szorosan ölelkezünk, teljesen utat engedünk vágyainknak. Majd végül szép lassan befejezzük csókunkat és elhúzódunk egymástól, de előtte még belepuszilok nyakába. Félve teszem meg, de végül sikerül.

-Hmm, ez isteni volt!

-Nekem is tetszett!

-Mesélsz még magadról, meg arról a másik kettőről?- Meséltem neki. Mindent elmondtam. Úgy éreztem, Ő megért. És végre olyan valaki, akiért megéri harcolni! Elmeséltem neki azt is, hogy embervért kell igyak ahhoz, hogy jobban erőre kapjak. A kis bolond máris tartotta nekem a nyakát. De nem lehet. Belőle, biztos, hogy nem. Majd belopódzom a kórházba és lopok vért.

Eltelt egy hét. Szinte állandóan együtt vagyunk. Hál’istennek nyomuk sem volt a Yeo-Shin fivéreknek. Eltelt a második hét is. Még mindig semmi és én napról-napra csak jobban belezúgok. Hihetetlen, milyen jó érzés Vele lenni. És tényleg úgy érzem: élek! Ezt az idillt csak az zavarja meg, hogy 2 naponta vadásznom kell. Mióta a közelemben van, többet kell járnom vadászni, de lassan kezdem megszokni a jelenlétét.

A harmadik hét közepén eljött, amitől féltem: megjelentek újra. Erősebbek lettek. De én sehogy sem találtam őket, nagyon jól elrejtőzhettek. Miattuk, megint történt pár furcsa dolog a városban. Ezt nem nézhettem tovább. Elmentem a kórházba, föltankoltam magam némi vérrel. Először különös érzés volt, régen nem ízleltem emberi vért. Majd érezni kezdtem magamban az erőt, a szunnyadó vad énemet. Vadászni indultam. Most kivételesen nem vadra. A két testvérre. Már régen el kellett volna pusztítani őket. Ők a fekete bárányok, szégyen foltja a mi fajtánknak. Már az elejétől kezdve nem a létfenntartásért, hanem a szórakozás kedvéért öltek embert. Jó mókának találták kisebb falvak kipusztítását. Versenyeztek is, hogy ki tud több emberi vért inni egy éjszaka alatt. Undorító. Senki sem mert szembeszállni velük. De most itt a vége! Pontot teszek mindennek a legvégére.

Épp vadászni indultak ők is. Remek, így tüzes hangulatban vannak. Mielőtt Hoon rávetné magát áldozatára, megállítom. Elé röppentem, és a földre taszítom.

-Te idióta! Ezt még megkeserülöd!- dühösen nekem esett. Szemfogainkat egymásra meresztettük, morogtunk, a földön hempergőzve próbáltuk megsebesíteni egymást. Kaptam a karomra egy karmolást, amit viszonoztam is, egy gyönyörű haskarmolással. Hoon hátrált kicsit, hasához kapott, majd újra nekem esett. Annyira belemerültem a Hoonnal való harcunkba, hogy teljesen megfeledkeztem az idősebbik testvérről.

-Szét vagy esve kicsit, nem gondolod?

-Én inkább a kis barátnődre gondolnék most!

-A francba! Hova tűnt Soohyun?!

-Szerinted?-gúnyosan kacagott. Még jobban feldühített. Nekiestem. Szinte a fának préseltem. Nyakánál fogva tartottam, szorítottam teljes erőmből, végül belemélyesztettem fogaimat. Mély nyomot hagytam végig a nyakán. Ez egykönnyen nem fog begyógyulni. Amíg szenved Soohyun után megyek. Ha bármit tesz Vele, megölöm! Amúgy is megölném, de ez még nagyobb ok lenne.

Soohyun szaga után indultam. Nem kellett messzire mennem. Szerelmemet egy fához kötözte és lesben várt rám. Körbe néztem, de nem találtam sehol. Odasuhantam a fához, és elkezdtem kioldozni a kötelet. Csak ennyit hallottam:

-Jaeseop, vigyázz!!- ahogy gondoltam, Soohyun hátulról támadt.

-Ilyen mélyre süllyedtél, hogy hátulról támadsz? Vagy talán nem mersz szemtől-szembe kiállni? Gyáva féreg!

-Kit nevezel te gyávának? Nézz magadra Jaeseop! Egy emberrel élsz, és vadak vérét szívod. Besarazod a fajtánkat! Szégyen vagy!

-Te meg az öcséd vagytok a szégyen! Amiket műveltetek és műveltek még most is.

-Hisz mi másért lettünk akkor ilyenné? Áruld el nekem Jaeseop! Miért nem halhattunk meg akkor, mikor kellett volna? Miért kellett átváltoztatnia annak a vénembernek minket? Nem én választottam ezt. Ő erőltette rám. Gyilkoltam. Igen. Embereket öltem, hogy erősebb legyek és bosszút álljak azon, aki ilyenné tett. Meg is tettem. Az előző alvásom előtt 10 évvel sikerült megölnöm őt. Abban a 10 évben úgy éreztem enyém a világ. Erőt és hatalmat adott nekem ezzel. Én pedig kihasználtam. Hisz a farkas is elkapja a nyulat, ha éhes, én miért ne kaphatnám el az embert és szívhatnám ki a vérét?

-Elég legyen most már ebből a marhaságból! Van más megoldás is. Nem feltétlenül kell emberi vért innod!

-Nem leszek olyan kis vega féreg, mint te!- nekem esett. Huh, milyen gyors, alig bírom kivédeni támadásait. Áucs, kapok is jó párat. Valahogy meg kell sebesítenem, muszáj legyengítenem. Ááhhh, a nyakam meg a mellkasom!!! Teljesen szét van karmolva és harapva.

-Jaeseoooop~!!- rémült kiáltását hallom, ahogy a földre rogyok. Közben Soohyun önelégült nevetését is hallom. Fáj. A testem nehéz. Nincs erőm. Homályosan látok. Soohyun, ha egy ujjal is hozzáérsz!! Erőt veszek magamon, nem hagyom, hogy bántsa, és én sem fogok meghalni. Fölállok. Egy jó adag vért köhögök föl. Minden erőmet összeszedem és rávetem magam Soohyunra. Belevájom fogaimat a nyakába, végigkarmolom hátát is. Az éjszaka csöndjét erőteljes kiáltása töri meg. Mindketten a földre rogyunk. Megpróbálja begyógyítani sebeit, de nem sok sikerrel.

-Ne is próbálkozz… -nyögtem. Elég mélyek és súlyosak a sebeid. Fölösleges. Itt fogsz elvérezni, hacsak nem kapsz megfelelő vércsoportú vért.

-Nagyon vicces vagy…khm… áhh. Engem nem ölhetsz meg ennyivel.

-Ne is beszélj, csak rosszabb lesz.

-És te? Neked se kis karmolásaid vannak.

-Jaeseop jól lesz! Majd én gondoskodom róla!- Ne. Mit csinálsz? Megőrültél? Nehogy belevágj a karodba!!

-Ne tedd!!- késő, megtette.

-Kérlek! Kérlek, igyál a véremből! Nem akarlak elveszíteni. Tedd meg! Értem! Szeretlek, te vagy az én vámpírom.- karját odatette számhoz, és belecsurgatta a vért. Nem volt visszaút. Megittam. Végre megízlelhettem ezt az ellenállhatatlan vért. Csak néhány kortyot ittam belőle, nem akartam túlzásba esni. Annyi elég volt, hogy erőre kaptam, és be tudtam gyógyítani sebeimet.

-Köszönöm, te buta leány. Én is szeretlek!- és szorosan magamhoz öleltem.

-Mi lesz vele? És a másik?

-Ha így hagyjuk, elvérzik, mert nincs ereje, hogy begyógyítsa sebeit. Hoon valószínűleg, már így járt…

-De így szenvedni fog.

-Sok ember szenvedett már miatta. Megérdemli.

-Olyan kegyetlen vagy! Nem ismerek rád! Nem tudnád egyszerűen csak megölni és kész?

-Nem lesz szép látvány.

-Kibírom, vagy elfordulok, ha kell.

Mély levegőt vettem, és odamentem Soohyunhoz. Minden csupa vér volt körülötte. Kerestem egy hegyesebb botot. Letérdeltem mellé. Megfogtam a botot és beledöftem mellkasába. Igaz, hogy nincs szívünk, de ez még jobban legyengíti, és átsegíti a végleges halálba.

-Sajnálom.- mondtam, majd kezeim közé vettem fejét.

-Ne sajnáld. Csak tedd meg! Te győztél-mondta Soohyun utolsó szavait.

-Ég veled.- fogtam és eltörtem a nyakát.

-Vége. Most már mindennek vége.

-Azt a Hoont nem nézed meg? Rossz előérzetem van.- és igaza volt. Nem halt meg az a dög. Valahogy idetámolygott és még volt annyi ereje, hogy elkapja.

-Ereszd el te féreg!

-Na, most mi lesz, Jaeseop barátom? De várjunk csak. Nem is vagy a barátom, hisz megölted bátyót! Ezért meglakolsz! Na, mi legyen? Én is eltörjem a szép kis nyakát a barátnődnek, ahogy te eltörted Soohyun nyakát?

-Hoon, nyugodj meg! Ereszd el! Rendezzük le ketten!

-Még mit nem! Te elvetted tőlem bátyót, én elveszem tőled a kis nőcskédet!

-Nehogy meg merészeld! NE!- kiáltottam, de késő volt, beleharapott a karjába.

-Ááh, úristen, mi ez? Milyen véred van neked te liba?! Ez ez éget…áhhh.

-Mi történik?

-Ennek a lánynak…Jaeseop honnan szedted össze ezt a csajt? A vére…áhh…tisztítóvér.

-Hogy micsoda? Sosem hallottam még ilyenről.

-Vannak ilyen emberek, olyanok leszármazottai, akik vámpírvadászok voltak. A sok generáció alatt a vérük méreggé vált számunkra, szó szerint vérükben volt a vámpírvadászat.

-De én ezt nem értem. Hisz az előbb ittam a véréből és semmi bajom se lett.

-Azért, mert nem haraptad meg, és mert…a francba a hülye szerelemmel! Hallottam róla, hogy a szívből jövő szeretet az emberből és a vámpírból, kiolthatja a méreg hatását, de mekkora az esélye annak, hogy pont egy vámpírvadász sarj és egy vámpír így egymásba szeressen? Lehet még nem is volt rá példa. De akkor is a pokolban égj meg Jaeseop!- és kész, ennyi. Meghalt. Belülről égett el. 

-Én nem értem, hogy most mi történt itt.

-Majd elmondom, de most menjünk haza- mondtam.

-Előbb nem kéne őket…?

-Eltemetni? De, igazad van.

Eltemettem a két halott vámpírt. Az egyiket én öltem meg, a másikat pedig a lány, akit szeretek. Mostantól vége a rossz időknek, a Yeo-Shin fivérek már a múlté. Nem fog több vámpír embereket ölni táplálkozás vagy móka céljából. És nem változtatunk át több embert. Nem maradtunk sokan a fajtánkból.

Mi pedig együtt éljük tovább boldogan napjainkat, vagyis csak Ő éli 
tovább, hisz nálam már megállt az idő…